Az alábbi szöveget 2012 július 10. éjszakáján találták a Nagymező utca és a Lovag utca sarkán egy nagy halom hirtelenjében otthagyott ruha között. Nem lehet tudni, ki hagyta ott és hová tűnt azután. A ruhákat és egyéb lomokat (kövek, kagylók, egy fél doboz cigaretta két öngyújtóval, rágó és kulcsok) összeszedték, hogy kiderítsék kié is lehetnek. Hivatalos okmányokat vagy egyéb iratokat, amik segítségével a tulajdonos kilétére fényt lehetett volna deríteni nem találtak. Keresés közben akadtak arra a néhány gyűrött cetlire, amiken az alábbi töredezett és zavaros szövegek voltak találhatók. A kézírás görcsös, helyenként nehezen olvasható. A szövegekben szereplő Fiú, Artúr illetve Nagybácsi kilétére máig nem derült fény. A szövegek alapján feltételezhető, hogy a szerző azok megírásakor zavart tudatállapotban volt. Élet bölcseleteknek szánt féligazságok és mindezidáig érthetetlen történettöredékek egyvelege.  A nyomozás folytatódik, a szöveget szakértők elemzik, hogy további adatokat szerezhessenek a különös eltűnési ügy hátteréről. Reméljük, hogy a szöveg közzétételével esetleg sikerül hasznos információkhoz jutnunk a szerző kilétével és jelenlegi tartózkodási helyével kapcsolatban. Mostanra ez maradt az egyetlen járható nyom, ugyanis a ruhák és egyéb lomok, különös módon eltűntek a hajnali napfény első sugaraiban. A szöveg a következő:

Az elejére. Végtelennek tűnő, hideg tél után, fokozatosan melegedő hosszúkás tavasz következett, majd hirtelen felmelegedés és a gondolatok gyümölcsösének virágaiból termés született. Régóta tudjuk, hogy aki toll és papír hátán akarja üldözni az élet csodaszarvasát, ne menjen azok nélkül a Meotis mocsaraiba (bárhol is legyenek éppen azok), mert elszalad előle az ihlet koronás állata. (Mi is az ihlet? Talán olyan mint mikor a medence vizének a színén tartjuk széttárt ujjú kezünket és hirtelen a vizet – bár tudjuk, hogy nem változott meg halmazállapota – valamiféle zselészerű anyagként kezdjük érzékelni.) Egy szó mint száz, a két napos utazás (kint és bent is) mozgalmassága és a kisváros állomásán elfogyasztott italok ajándékainak egy jó része lehet, hogy elkallódott valahol az alföldi naplementében fogant sörgőzös és vonatkattogásos álmok közepette, mégis most utána indulunk, hogy legalább egy részüket megtaláljuk. Terasz van és csönd. Sör és cigaretta. Meg persze háztetők.
Forest Gump. Ebben a filmben két nagyon jó mondat van, de most csak az egyikről mesélünk. (A másik lehet, hogy egy elkövetkezendő történetünk része lesz egyszer.) Úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Ezt a mondatot a Fiút az első beteljesült szerelemmel megajándékozó lány mondta neki még kamasz korában. Ez volt akkoriban a legfontosabb mondat a világon. Múltak az évek, jöttek lányok meg asszonyok és lassan a feledés homályába merült. Aztán sok-sok nyárral később egy valaki teljesen mástól kapott levélben, teljesen más kontextusban néhány nappal azelőtt előbukkant. (Az élet fintora vagy az unatkozó istenek játéka, hogy a levél amit csak később olvasott el, akkor íródott, amikor nagyon hosszú idő után találkozott azzal a régi elsővel és mint két régi jó barát beszélgettek sokáig, miközben mindketten tudták, már nincs nagyon mit mondaniuk egymásnak.) Végül hirtelen nagyon gyorsan nagyon sok minden történt és fáradtan és spiccesen nyújtózott el a vonat ülésein. Bámult bele a róna fölött lenyugvó napba, miközben halkan duruzsolt a fülébe a mozdony. Mielőtt végleg magába fogadta a nyugalmat adó álom, eszébe jutott ez a mondat (még az is lehet, hogy jövő időben volt véletlen). Halvány félmosollyal hunyta le a szemét.
A Fiúról, aki azt hitte érti az életet. A Fiú, aki azt hitte érti az életet és mindig minden helyzetben jól tud beszélni, egyszercsak nem találta sem a szavakat, sem a mozdulatokat. Egy áthánykolódott éjszaka után  és egy félszeg kedvességekkel és bentszakadt mondatokkal teli nap után, már sok száz kilométerrel odébb ballagott haza a fülledt nagyváros rossz hírű utcáin, mikor hirtelen letisztultak a gondolatai és rájött. Aznap reggel egy fontos beszélgetés közben (ahol véletlenül sem találta a megfelelő szavakat, így nem tudta elmondani a nagyon fontos gondolatokat sem), a megoldást (az egyetlen dolgot amiről beszélnie kellett volna és amiben minden benne volt) az orra alá dugták. Egyetlen mondat volt, egy bögrére írva. Erősen próbált visszagondolni, arra mi állhatott rajta, de addigra már örökre elfelejtette.
Három közhely a részegségről. A részeg ember nem ura a cselekedeteinek. A részeg ember olyan dolgokat mond és tesz, amiket másnap megbán. A részeg ember nem hazudik, ezért őszinte (akár az pozitív érzéseiről, akár a félelmeiről van szó).
Az apákról. Artúr bármilyen helyzetbe keveredett életében, bármilyen nővel találkozott, mindig az apák kerültek elő. Mindig volt velük valami baj. Volt, hogy alkoholisták voltak, volt hogy meghaltak, volt hogy nem viselkedtek apaként, volt hogy a saját bűntudatuk miatt szélsőséges gondolataikkal és erkölcseikkel megnyomorították lányaikat és egész családjukat. Emiatt Artúrnak számtalanszor kellett harcolnia ezekkel az apákkal vagy a szellemeikkel vagy csak a démonokkal amiket lányaik lelkében hagytak. Volt, hogy őt kezdték el apa helyett használni és volt hogy vele küzdöttek apáik helyett. Egy nap úgy döntött elgondolkozik a saját apjáról, akit nagyon szeretett, mert igazán jó apa volt.
A nagybácsikról. A Nagybácsi mindig is egy korábban már megénekelt nagybácsi  szeretett volna lenni: "Hiszen hát rokonunk ő! Az édes vérünk! De nem úgy az, miként egy kalandos életű, mindig titkokat fürkésző nagybácsi, anyánk peregrinus testvérbátyja, ki váratlanul zörgeti föl a fülledt nyáréjszakát, de soha sem meséli, melyik úton haladt idáig, és melyiket választja holnap és holnapután. Idegen szaga van a kabátja ujjának, a libegő gyertyafénynél sokáig eszik és habzsol is, és veresborokat is iszik mohón, a nyakába csurgatva azt. A hajnali köddel betakarózik, és halad tovább." Aztán rájött, hogy ezek a nagybácsik nagyon magányosak. Talán nem lennének azok, ha elmondanák merre jártak és merre fognak menni. És persze megígérnék, hogy visszajönnek. Mert elmenni sokszor könnyebb, mint visszajönni. Pedig a visszajövetel általában fontosabb. A hajók is elvesznének ha nem horgonyoznák le őket.
A szerelemről. A Fiú sokáig azt hitte tudja, hogy nincs szerelem. Aztán rájött, hogy csak rossz dolgot hívnak szerelemnek. Aztán rájött, hogy ő is rossz dolgot hívott annak. Aztán rájött arra is, hogy később megint mást fog annak gondolni. Végül rájött, hogy jól van ez így. Jól van addig, amíg vannak apró szívritumuszavarok, enyhe görcsök a gyomorban, ki nem mondott gondolatok és elharapott félmondatok, bizsergések amiktől érzi, hogy él. Nem tudta eldönteni, hogy ez-e a szerelem, de tudta, hogy ez viszi előre a világot és benne az ő kis hajóját is.
A boldogságról. A boldog ember nem szenved, ezért nem keres. Ezért ha a világon csak boldog emberek lennének nem írnának és nem olvasnának. Nem lenne irodalom és nem lennének művészetek. Ha a világon mindenki boldog lenne, akkor a világ egy nagyon unalmas hely lenne. De nem is a boldogság hiánya, hanem a hit annak megtalálásában az ami mindent mozgat.
A látás hiábavalóságáról. Hiába nem csak nézel, hanem látsz is. Hiába érted és tudod. Ha nem tudsz cselekedni, tenni, megoldani a helyzetet, a bölcsességed önmagáért való marad.

A macskákról és az egerekről. A fiatal, erőtől duzzadó macska, ha nem sikerül elkapnia az egeret dühöng, szitkozódik és elveszti a fejét. A tapasztaltabb kandúr elgondolkodik, megismétli magában a történteket és tanul belőle, hogy legközelebb sikeres legyen. Az öreg bölcs macska tudja, hogy nincs sikertelenség, mert minden egérnek meg van a helye a világban és ha annak az egérnek ott a helye, előbb-utóbb eljut a szájához.
Három gondolat a beszédről és a hallgatásról. Az biztos, hogy akik sokat beszélnek, akkor nem tudnak mit mondani, amikor kéne. Lehet, hogy akik sokat hallgatnak, néha akkor szólalnak meg, amikor kell. Az biztos, hogy Artúr sokat beszélt. Aztán elhatározta, hogy megtanul hallgatni.
A férfiakról és az ébredésről. A férfiak, mikor falkába gyűlnek, fennhangon kérkednek sikamlós történeteikkel és istenítik az ösztönök pőre tombolását. Komolyan is gondolják és sokszor tényleg meg is teszik. Artúr tudta ezt, mert ő is sokszor alázta egészségügyi testmozgássá a legszebb dolgot a világon. De Artúr azt is tudta, hogy valójában minden ilyen történetüket elcserélnék egy kávéillattal betöltött reggelért, amikor könnyed kezek cirógatják vissza őket az álom világából. Artúr már annak is örült, hogy aznap finom kávé illatra ébredt.
A hazatérésről. A Nagybácsi sok útjának egyikéről tért éppen vissza a zajos nagyvárosba, amit egykor otthonának nevezett, amíg volt még hely, amit annak tartott. A fülledt nyári éjszakán magányosan bandukolt félálomban levő utcákon gyerekkorának szeretett helyszínei felé, miközben halkan, dörmögve dúdolta azt a régi dalt amit a fülébe ültettek valahol. Feri a boltos, míg elé tette a két sört egy rá oly jellemző anekdotát mesélt el neki, amin végül mindketten jót nevettek. A Nagybácsi akkor újra érezte, hogy hazatért és nagyon régóta először érezte, hogy meg kéne mutatni a nagyváros e kis faluját valakinek.

 Azt hiszem már többször leírtam itt, hogy az embereknek jót tenne ha megtanulnák elengedni a a dolgokat az életükben. Persze a dolog korántsem ilyen egyszerű. Mint általában az embereket, engem is azok a kérdések foglalkoztatnak és kényszerítenek valamilyen válasz megadására, amiket nem valami könnyen vagyok képes eldönteni. Ezek azok a kérdések amiket, ha az ember összegez és egy nagyobb időszakot nagyító alá vesz az életéből, akkor rendszerszerűen megjelennek. Mint a cérna, amire a gyöngyöket felfűzik, hogy összeálljon a nyaklánc. 

Az ember aki Európában - vagy legalábbis a szélén - nőtt fel, gyerekkorától azt hallja, hogy az életben meg kell küzdenie mindenért. Semmit sem adnak ingyen, minden rajtunk múlik. Ha nem küzdesz lemaradsz, elesel, baszhatod. Mintha kis katonák lennénk akiknek folyamatosan harcolni kell a Szent Háborúban, ami a misztikus és megfoghatatlan Boldogságért folyik. A magam részéről nagyon örültem neki, hogy eltörölték az általános hadkötelezettséget, mielőtt még be kellett vonulnom, úgyhogy ezt a harcot sem szeretném felvállalni azt hiszem. Legalább is mindig féltem azoktól az emberektől akik fogcsikorgatva akartak boldogok lenni. Különben is ha folyton azért harcol az ember, hogy jó legyen, szerintem nem fogja észrevenni amikor jó. Az egyik első dolog volt amit megtanultam, hogy az ember sosem veszi észre amikor boldog. Csak utólag látja, hogy az volt. Hülye egy szerkesztmény az ember, hogy így működik, de sajnos sokkal inkább érezzük valaminek a hiányát, mint a meglétét.

Ez volt a dolgok egyik fele. A másik az elengedés. Ennek a szemléletnek az emberek fejébe pumpálása később kezdődik meg. Általában akkor amikor az első sikertelenségek érik az életben. A segíteni szándékozó környezet ezzel a gondolattal próbálja segíteni: -Engedd el, nem lehet mindenhez ragaszkodni. Kultúrtörténetileg nincs ennek a szemléletnek nagy hagyománya nálunk (szemben a Közép- és Kelet-Ázsiából eredő vallási és filozófiai irányzatokkal, ahol ennek alapvető jelentősége van), de az elmúlt néhány évtized (neo)ezotériája a szélesebb körök számára is könnyen emészthető módon tálalja elénk a kemencemeleg életvezetési tanácsok ezen vonulatát is. Tény, hogy ez az álláspont - különösen az olyan lustább emberek számára, mint én - könnyebben elfogadható. Ugyanakkor folytonos elengedés sem vezet sehova. Nem hinném, hogy moziként kell megélni az embernek az életét. Szemlélődni jó és kell is, de a magam részéről nem tartom elképzelhetőnek, hogy tevőlegesen ne vegyen részt az ember az életében.

Az egész gondolatfolyamot azért kezdem el leírni, hogy a várakozásról írjak. A várakozás az az állapot amit egyszerűen nem tudok megszokni. Veszettül utálom. Mégis egész életemben olyan helyzetekbe keverem magam, vagy kever az élet, hogy várnom kell. Talán az a baj ezzel, hogy a tiszta helyzeteket szeretem. És amikor várni kell, akkor sosincs tiszta helyzet. Legalább egy elem még hiányzik. Ilyenkor várok, aztán megunom és borítom az asztalt. Szépen tovább sétál az ember és keres valamit amire nem kell várni. No de azt hiszem a várokozással kapcsolatos foszlányok összerendezése majd egy másik poszt lesz.

Addig is maradnak a kérdések. Válaszok talán nem is kellenek, csak a töprengés a fontos.

Egy elveszett kulcskarika és a egy lyukas bicigli gumi. Ennyi kellett a döntéshez. Az elmúlt tíz hónap megfeszített munkája, összes csalódása és idegbaja nem tudott rávenni a döntésre. (Persze hazudnék ha azt mondanám nem volt sok jó is, de tény hogy melós és idegbajos egy időszak volt.) Van hogy sziklákat tudunk a hátunkon tartani, aztán egyszercsak a tetejükre esik egy kis kavics és annyi. (Egyébként más vonatkozásban a lakótársammal is hasonló történt mostanság: fél év kemény küzdelem és veszekedések után végül egy olyan fél mondat miatt dobta ki a barátnőjét, amiért máskor még csak meg sem haragudott volna. Minden egy.)Júliusban bepakolok egy táskába és indulás. Az utazásnak minden formája jó, de az utazások királya a stoppolás. Legalábbis az olyan utazásoké, amiket én szeretek. Én azért utazom, hogy kiszakadva tisztábban lássam magam és a világot. Amikor az embernek azzal kell törődnie nap mint nap, hogy még háromszáz kilómétert kell ma haladnia vagy az Alpok egyik bokrában fog aludni az autópálya mellett, akkor kiszürődnek a lényegtelen dolgok. Kizárólag az marad meg ami fontos és lényeges. A lyukas bicigligumit látva jöttem rá, hogy olyan vagyok mint a rendetlen kisgyerek: ahogy habzsolom az élet tortáját nem figyelek magamra. Tele van már a nadrágom szára és a pulóverem az életem apró morzsáival és a szám is már maszatos. Le kell porolni magamról a morzsákat és letörölni a foltot.

Ez volt az egyik megközelítés. A másik, hogy a felnőtt társadalomba betagozódni kívánó fiatalembernek még túl sok az a szabályokkal teli világ amibe lassan bele kell szoknia. Néha még vissza kell mennie a dzsungelbe, hogy felfrissüljön. Mint Mihály, mikor otthagyta Erzsit a nászúton. Erzsi így gondolt rá vissza aztán, már Párizsban, mikor Szepetneki udvarolni kezdett neki: "De azután unatkozni kezdett, az unalom egészen a szívneurózisig fokozódott, és akkor kiválasztotta magának Mihályt, mert érezte, hogy Mihály nem egészen konformis, Mihályban van valami, ami a polgári élet kereteitől teljesen idegen. Azt hitte, Mihály révén majd ő is túljut a falakon, ki a vad bozóttal benőtt árterületre, ami ott kívül terül el, ismeretlen messzeségek felé. De Mihály éppen rajta keresztül akart konformizálódni, őt használta fel eszközül, hogy rendes polgárember lehessen, és az árterületekre csak egyedül és lopva járt ki, amíg meg nem unta a konformitást, és meg nem szökött, vissza a bozótba, egyedül. Vajon Szepetneki János, aki nem is akar konformizálódni, aki mintegy foglalkozásszerűen portyáz kívül a falakon, aki sokkal töretlenebb és egészségesebb, mint Mihály, vajon... Tigris, tigris, éjszakánk Erdejében sárga láng..." Egy időben úgy gondoltam Mihályban sok minden meg van ami bennem is. Mostanában kezdek rájönni, hogy az alapmotívumok sokszor stimmelnek, de nekem még van más utam talán. 

Mindenesetre idény nyárom újra a nyakamba veszem Európát, irány a bozóttal benőtt ártér!

Ps.: Itt is ez a tigris... kezd gyanús lenni.

A Kaszás ezen a tavaszon valahogy nagyon serény. A környezetemből ketten mentek el  eddig(a 21 éves macskám és a még ötven alatti könyvtárosunk a  keleti gyűjteményből), a hétvégén pedig nagyapámat hívta újra keringőre. Szerencsére az öreg másodszor is kitért a szíves invitálás elől (lehet, hogy beteg vagyok de nekem ez jutott eszembe erről: https://www.youtube.com/watch?v=BtbjCWLuIzc). Mindenesetre az ember agyán sok minden átfut ilyenkor. A mai mesének tehát ezek az előzményei.

A címben szereplő kifejezés azt jelenti ótörökül, hogy éhes tigris. Ez a címe egy buddhista tanmesének. Ezen a tanmesén tanul meg mindenki aki turkológiát tanul, ujgur írásos ótörök szövegeket olvasni már vagy száz éve.  Azon a hajnalon mikor a könyvtárosunk (aki mindannyiunknak kicsit a mamája is volt) végleg maga mögött hagyta az életet nagyon nyugtalan volt. Izzadt és néha már nem volt egészen magánál. A férje végig mellette volt, de ami történt ő is csak akkor értette meg egészen, mikor a halotti toron elmesélte a történteket. Történt ugyanis, hogy Şirin (kapja most Alisír Nevái költeményének hősnője nevét szépemlékű pótmamánk) egyszercsak kitisztult és többször elismételte: ač bars. Teljesen megnyugodott és mondta a férjének, hogy aludjanak. Öszzebújtak és a férje arra kelt, hogy Şirin már kihűlt. A férjnek csak a halotti toron mesélték el Şirin kollégái az Éhes tigris történetét.

A tanmese szerint Indiában egyszer három buddhista herceg bement a dzsungelbe, hogy lótusz virágot gyűjtsön. A sűrű erdőben találtak rá egy éhező tigris nőstényre és a hét kicsinyére. Mivel a környéken semmi táplálék nem volt a tigris anya számára, tudták saját kölykeit kell felfalnia ahhoz, hogy életben maradjon. A három herceg tanakodni kezdett. Mindhárom a buddhizmus szerinti megvilágosodás különböző fokán álltak. A legidősebb féltette saját életét, a középső már a saját életéhez nem ragaszkodott csak a szerettei miatt agódott, akik majd gyászolnák őt, a legkisebb Magastvi herceg pedig egyáltalán nem féltette az életét. Magastvi úgy gondolta, hogy mivel már időtlen idők óta mindig újjászületik egy haszontalan testben és semmi igazán jót nem cselekedett épp itt az ideje, hogy valami jóra is használja a testét. Így esett, hogy Magasztvi feláldozta magát, hogy az éhes tigrisanyának ne kelljen felfalnia saját gyerekeit és bódhiszattvává vált.

Sokat járt az elmúlt hetekben ez a történet. Két dolog jutott eszembe róla. Az egyik, hogy igenis hivatásom van, ami az ember egész életét kitöltheti. Lehet úgy csinálni ezt is, hogy még a halálos ágyunkon is megnyugvást tudunk belőle meríteni. A másik,h hogy mi emberek mindig ragaszkodunk mindenhez. Tárgyakhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, mindenhez. Pedig néha egyszerűbb és jobb ha elengedjük a dolgokat, hagyjuk, hogy minden menjen a magaútján tovább. Akinek el kell mennie vagy ki kell lépnie az életünkből az menjen. Nem gondolom, hogy Magasztvi módjára lehetne viselkedni a 21. század elején Európában. De néha azért jó ha eszembe jut ez a történet. Kicsit megnyugszom tőle. 

 Akárcsak a legtöbb dolog az ember életében, ez a blog sem úgy alakult ahogy gondoltam. Másnap nem kezdődött el, még csak harmadnap sem. Pörgős hét volt, de jól van ez így. Végülis magának írja az ember, hova siessen.

Valószínűleg az egyik napról a másikra beköszöntő 15 fokos lehűlésnek köszönhetően ma semmit se voltam képes csinálni egész nap. Ez azért is különösen jó, mert azért maradtam Porlódon a hétvégére, hogy dolgozzam. Annyi tennivalóm lenne, hogy egy hónap alatt se lehet vele végezni. Persze nekem most péntekig lesz rá időm... Remek, még egy hét minimál alvással... Lehet, hogy nem volt mégsem annyira jó ötlet egyszerre belekezdeni a doktoriba meg az altajisztika MA-ba. Bár amíg nem kezdtem el tanítani, addig egész jól bírtam. Sajnos egy szemináriumra való felkészülés nagyon elviszi az ember erejét. No mindegy, majd megoldom ezt is, csak néha jól esik kicsit hötymörögni... (Ezt a szó egyébként saját fejlesztésű, azért találtam ki még pár éve, mert egy elég hisztis barátnőm nagyon utálta ha azt mondta neki, hogy hisztizik... hiehetetlen milyen könnyű kikerülni az emberi rigojákat: adsz egy másik nevet ugyanannak a dolognak és már nem zavarja ha használod.)

Lényeg a lényeg, mikor már tisztán láttam, hogy ma már nem fogok semmi hasznosat sem csinálni, úgy döntöttem barangolok egy kicsit a porlódi utcákon, melyek fölött az eső lóbálja a lábát. Ez a nyolcadik év, hogy ebben a kisvárosban töltöm életem nagyobbik részét (azon kevesek közé tartozom, akik a székesfőváros nyüzsgő életét hagyták magük mögött egy vidéki egyetemvárosért és odanőttek), és ez alatt az idő alatt megtanultam, hogy egy porlódi séta olyan nyugtatója tud lenni az embernek, amilyet nem árulnak egyetlen patikában sem. Számos útjaim közül most a Tisza-korzó, Dóm, Móra Múzeum, Stefánia út, Széchenyi tér és a Kárászon vissza az Aradira útvonalú kisebb kört választottam. Az ilyen séták során mindig előjön valami jó gondolat vagy hangulat. Vagy ha egyiksem akkor legalább  kiszellőzik a fejem.

Szóval éppen elmélázva sétálgattam a az egyik parkban a Tisza mentén, mikor Gergő barátom hív, hogy hallottam-e, hogy Peti cimboránkat lapátra tette a barátnője. Hát szép, mondtam magamnak. Ez úgy látszik egy ilyen tavasz. Legalább két másik barátom van akiknek a kapcsolata az utolsókat rúgja. Utoljára  négy évvel ezelőtt volt egy ilyen tavasz, amikor a porlódi társaságból 5-6-an lettünk egyszerre magánzók. Az egy elég jó két-három hónap lett, olyan fajta amit egy életen át nem felejt el az ember. Most azért már más a helyzet. Most már nem a huszas éveink első felét tapossuk, hanem lassan a háromnegyedén is túl vagyunk már. Ilyenkor már nehezebben veszi az ember az ilyen köröket. Szegény Petinek sem lesz egyszerű a következő pár hónapja azt hiszem. (mondjuk most beszéltük, hogy kijön velem majd Bulgáriába augusztusban Bélihez, az jó levezető lesz...) Tudtuk, hogy voltak bajok a télen, de úgy tűnt túl vannak a nehezén. Ahogy Gergővel beszéltük valószínűleg az lehetett, hogy a lány unatkozott egy ideje. Ez a baj a fiatalabb nőkkel. Nem igazán értik meg, hogy egy huszas évei végén járó férfinak már nem feltétlenül csak a kalandok keresése az élet. Már nem annyira az akarom dominál, sokkal inkább a kell. Nekem is volt egy ilyen szakításom egyszer pár éve. Nem mondom, tényleg nem lehettem túl izgalmas, ahogy egész nap holt nyelvek szótárai fölött görnyedtem... én meg még nem tudtam azzal mit kezdeni, hogy valaki megbolondul melletted egyik napról a másikra és nem tudja elmondani mi a baja. Az is igaz, hogy akkor még úgy gondoltam, hogy ha a hivatás és a magánélet között kell választani akkor az előbbit részesítem előnyben. Ma már nem biztos, hogy így döntenék.

Mindenesetre a régi falka egyik tagját most megmarták, úgyhogy jövő szombaton összegyűlünk majd megint és vonyítunk a holdra... gondolom hajnalig. Kell az ilyen, ritkán látjuk már egymást. Ha nem is a legjobb apropó de legalább átdumáljuk az élet apróbb kérdéseit ilyenkor, mint jövő, nők, meg hogy mi értelme az egésznek. Aztán egy idő után már csak Cseh Tamást fogunk énekelni szerintem.

A magam részéről az utolsó (nyolc hónappal ezelőtti) szakításom után, sok mindent szerettem volna, de párkapcsolatot azt biztos nem. Az elmúlt pár év túl zűrös volt és sikerült is pár embert megbánatani. Persze ahogy az szokott lenni, nekem is voltak nyalogatni való sebeim a végén. Ha nem is a legjobb módon, de mostanra le is zártam az ilyen irányú dolgaimat és egész kellemesen berendeztem a kis életemet. Rég volt utoljára, hogy ilyen hosszú ideig magamba lettem volna és csak néha, egy-egy baleset erejéig osztom meg valakivel az ágyamat, vagy ahova éppen keveredünk... Összességében azt hiszem jó ez így. Ha az ember ad egy kis időt magának és befelé figyel sokminden elrendeződik benne. Különösen olyankor jó ez amikor az ember a fiatal kori életből éppen átevickél a fiatal felnőtt létbe. Sok szempontból szarabb ez, mint a kamasz és gyerek közötti váltás... De ez már egy másik történet.

A jövő hét egészen borzasztó lesz (zh-zás, zh-ztatás, leadások stb.), úgyhogy nem tudom mikor jut idő folytatni. Mindenesetre majdnem olyan jó ez a blogolás, mint egy porlódi séta...

Ps: Újra olvasva a szöveget, nem túl koherens. Nem baj, ebbe a műfajba ez is belefér. Mindenesetre a kapcsolati válságban vagy szakítás előtt per után levő barátaim emlékére ezt a számot még idebiggyesztem: https://www.youtube.com/watch?v=aOT9bBIaJlY

Mint a legtöbb ember én is folyton agyalok az olyan bagatell kérdéseken, hogy miért, hogyan meg egyáltalán minek. Mivel nagyjából huszas éveim elején letettem arról, hogy író legyek (ahol pedig hivatásosan űzhettem volna az ilyen kérdésekkel való fogalalatoskodást), maradtak a baráti beszélgetések illetve az asztalfiók, az ilyen jellegű kérdések emésztegtésére. Ez mégsem asztalfiók, de nem is írói munkásság. Nekem biztosan jó lesz, és remélhetőleg aki ide téved az is fog találni pár érdekes gondolatmorzsát.

Miért a cím? Polgári nevem Márton, de a Marcit jobban szeretem. Marcesznak egyedül a családom hív, ők is csak ha nagyon kedvesek akarnak lenni. Mástól nem is esne jól ez a megszólítás. Szóval mivel itt  sokszor személyes dolgokról is fogok írni, gondoltam ez megfelel első tagnak. A második tag pedig bár közhely, mégis - mint a közhelyek általában - komoly igazság faktorral rendelkezik: mint mindenki már én is magamban fedezgetem fel ezt a mostinkábbnemtalálokkisemilyenjelzőt világot.

Hát kezdetnek ennyi, holnap belevágunk!