Akárcsak a legtöbb dolog az ember életében, ez a blog sem úgy alakult ahogy gondoltam. Másnap nem kezdődött el, még csak harmadnap sem. Pörgős hét volt, de jól van ez így. Végülis magának írja az ember, hova siessen.

Valószínűleg az egyik napról a másikra beköszöntő 15 fokos lehűlésnek köszönhetően ma semmit se voltam képes csinálni egész nap. Ez azért is különösen jó, mert azért maradtam Porlódon a hétvégére, hogy dolgozzam. Annyi tennivalóm lenne, hogy egy hónap alatt se lehet vele végezni. Persze nekem most péntekig lesz rá időm... Remek, még egy hét minimál alvással... Lehet, hogy nem volt mégsem annyira jó ötlet egyszerre belekezdeni a doktoriba meg az altajisztika MA-ba. Bár amíg nem kezdtem el tanítani, addig egész jól bírtam. Sajnos egy szemináriumra való felkészülés nagyon elviszi az ember erejét. No mindegy, majd megoldom ezt is, csak néha jól esik kicsit hötymörögni... (Ezt a szó egyébként saját fejlesztésű, azért találtam ki még pár éve, mert egy elég hisztis barátnőm nagyon utálta ha azt mondta neki, hogy hisztizik... hiehetetlen milyen könnyű kikerülni az emberi rigojákat: adsz egy másik nevet ugyanannak a dolognak és már nem zavarja ha használod.)

Lényeg a lényeg, mikor már tisztán láttam, hogy ma már nem fogok semmi hasznosat sem csinálni, úgy döntöttem barangolok egy kicsit a porlódi utcákon, melyek fölött az eső lóbálja a lábát. Ez a nyolcadik év, hogy ebben a kisvárosban töltöm életem nagyobbik részét (azon kevesek közé tartozom, akik a székesfőváros nyüzsgő életét hagyták magük mögött egy vidéki egyetemvárosért és odanőttek), és ez alatt az idő alatt megtanultam, hogy egy porlódi séta olyan nyugtatója tud lenni az embernek, amilyet nem árulnak egyetlen patikában sem. Számos útjaim közül most a Tisza-korzó, Dóm, Móra Múzeum, Stefánia út, Széchenyi tér és a Kárászon vissza az Aradira útvonalú kisebb kört választottam. Az ilyen séták során mindig előjön valami jó gondolat vagy hangulat. Vagy ha egyiksem akkor legalább  kiszellőzik a fejem.

Szóval éppen elmélázva sétálgattam a az egyik parkban a Tisza mentén, mikor Gergő barátom hív, hogy hallottam-e, hogy Peti cimboránkat lapátra tette a barátnője. Hát szép, mondtam magamnak. Ez úgy látszik egy ilyen tavasz. Legalább két másik barátom van akiknek a kapcsolata az utolsókat rúgja. Utoljára  négy évvel ezelőtt volt egy ilyen tavasz, amikor a porlódi társaságból 5-6-an lettünk egyszerre magánzók. Az egy elég jó két-három hónap lett, olyan fajta amit egy életen át nem felejt el az ember. Most azért már más a helyzet. Most már nem a huszas éveink első felét tapossuk, hanem lassan a háromnegyedén is túl vagyunk már. Ilyenkor már nehezebben veszi az ember az ilyen köröket. Szegény Petinek sem lesz egyszerű a következő pár hónapja azt hiszem. (mondjuk most beszéltük, hogy kijön velem majd Bulgáriába augusztusban Bélihez, az jó levezető lesz...) Tudtuk, hogy voltak bajok a télen, de úgy tűnt túl vannak a nehezén. Ahogy Gergővel beszéltük valószínűleg az lehetett, hogy a lány unatkozott egy ideje. Ez a baj a fiatalabb nőkkel. Nem igazán értik meg, hogy egy huszas évei végén járó férfinak már nem feltétlenül csak a kalandok keresése az élet. Már nem annyira az akarom dominál, sokkal inkább a kell. Nekem is volt egy ilyen szakításom egyszer pár éve. Nem mondom, tényleg nem lehettem túl izgalmas, ahogy egész nap holt nyelvek szótárai fölött görnyedtem... én meg még nem tudtam azzal mit kezdeni, hogy valaki megbolondul melletted egyik napról a másikra és nem tudja elmondani mi a baja. Az is igaz, hogy akkor még úgy gondoltam, hogy ha a hivatás és a magánélet között kell választani akkor az előbbit részesítem előnyben. Ma már nem biztos, hogy így döntenék.

Mindenesetre a régi falka egyik tagját most megmarták, úgyhogy jövő szombaton összegyűlünk majd megint és vonyítunk a holdra... gondolom hajnalig. Kell az ilyen, ritkán látjuk már egymást. Ha nem is a legjobb apropó de legalább átdumáljuk az élet apróbb kérdéseit ilyenkor, mint jövő, nők, meg hogy mi értelme az egésznek. Aztán egy idő után már csak Cseh Tamást fogunk énekelni szerintem.

A magam részéről az utolsó (nyolc hónappal ezelőtti) szakításom után, sok mindent szerettem volna, de párkapcsolatot azt biztos nem. Az elmúlt pár év túl zűrös volt és sikerült is pár embert megbánatani. Persze ahogy az szokott lenni, nekem is voltak nyalogatni való sebeim a végén. Ha nem is a legjobb módon, de mostanra le is zártam az ilyen irányú dolgaimat és egész kellemesen berendeztem a kis életemet. Rég volt utoljára, hogy ilyen hosszú ideig magamba lettem volna és csak néha, egy-egy baleset erejéig osztom meg valakivel az ágyamat, vagy ahova éppen keveredünk... Összességében azt hiszem jó ez így. Ha az ember ad egy kis időt magának és befelé figyel sokminden elrendeződik benne. Különösen olyankor jó ez amikor az ember a fiatal kori életből éppen átevickél a fiatal felnőtt létbe. Sok szempontból szarabb ez, mint a kamasz és gyerek közötti váltás... De ez már egy másik történet.

A jövő hét egészen borzasztó lesz (zh-zás, zh-ztatás, leadások stb.), úgyhogy nem tudom mikor jut idő folytatni. Mindenesetre majdnem olyan jó ez a blogolás, mint egy porlódi séta...

Ps: Újra olvasva a szöveget, nem túl koherens. Nem baj, ebbe a műfajba ez is belefér. Mindenesetre a kapcsolati válságban vagy szakítás előtt per után levő barátaim emlékére ezt a számot még idebiggyesztem: https://www.youtube.com/watch?v=aOT9bBIaJlY

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.