A Kaszás ezen a tavaszon valahogy nagyon serény. A környezetemből ketten mentek el  eddig(a 21 éves macskám és a még ötven alatti könyvtárosunk a  keleti gyűjteményből), a hétvégén pedig nagyapámat hívta újra keringőre. Szerencsére az öreg másodszor is kitért a szíves invitálás elől (lehet, hogy beteg vagyok de nekem ez jutott eszembe erről: https://www.youtube.com/watch?v=BtbjCWLuIzc). Mindenesetre az ember agyán sok minden átfut ilyenkor. A mai mesének tehát ezek az előzményei.

A címben szereplő kifejezés azt jelenti ótörökül, hogy éhes tigris. Ez a címe egy buddhista tanmesének. Ezen a tanmesén tanul meg mindenki aki turkológiát tanul, ujgur írásos ótörök szövegeket olvasni már vagy száz éve.  Azon a hajnalon mikor a könyvtárosunk (aki mindannyiunknak kicsit a mamája is volt) végleg maga mögött hagyta az életet nagyon nyugtalan volt. Izzadt és néha már nem volt egészen magánál. A férje végig mellette volt, de ami történt ő is csak akkor értette meg egészen, mikor a halotti toron elmesélte a történteket. Történt ugyanis, hogy Şirin (kapja most Alisír Nevái költeményének hősnője nevét szépemlékű pótmamánk) egyszercsak kitisztult és többször elismételte: ač bars. Teljesen megnyugodott és mondta a férjének, hogy aludjanak. Öszzebújtak és a férje arra kelt, hogy Şirin már kihűlt. A férjnek csak a halotti toron mesélték el Şirin kollégái az Éhes tigris történetét.

A tanmese szerint Indiában egyszer három buddhista herceg bement a dzsungelbe, hogy lótusz virágot gyűjtsön. A sűrű erdőben találtak rá egy éhező tigris nőstényre és a hét kicsinyére. Mivel a környéken semmi táplálék nem volt a tigris anya számára, tudták saját kölykeit kell felfalnia ahhoz, hogy életben maradjon. A három herceg tanakodni kezdett. Mindhárom a buddhizmus szerinti megvilágosodás különböző fokán álltak. A legidősebb féltette saját életét, a középső már a saját életéhez nem ragaszkodott csak a szerettei miatt agódott, akik majd gyászolnák őt, a legkisebb Magastvi herceg pedig egyáltalán nem féltette az életét. Magastvi úgy gondolta, hogy mivel már időtlen idők óta mindig újjászületik egy haszontalan testben és semmi igazán jót nem cselekedett épp itt az ideje, hogy valami jóra is használja a testét. Így esett, hogy Magasztvi feláldozta magát, hogy az éhes tigrisanyának ne kelljen felfalnia saját gyerekeit és bódhiszattvává vált.

Sokat járt az elmúlt hetekben ez a történet. Két dolog jutott eszembe róla. Az egyik, hogy igenis hivatásom van, ami az ember egész életét kitöltheti. Lehet úgy csinálni ezt is, hogy még a halálos ágyunkon is megnyugvást tudunk belőle meríteni. A másik,h hogy mi emberek mindig ragaszkodunk mindenhez. Tárgyakhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, mindenhez. Pedig néha egyszerűbb és jobb ha elengedjük a dolgokat, hagyjuk, hogy minden menjen a magaútján tovább. Akinek el kell mennie vagy ki kell lépnie az életünkből az menjen. Nem gondolom, hogy Magasztvi módjára lehetne viselkedni a 21. század elején Európában. De néha azért jó ha eszembe jut ez a történet. Kicsit megnyugszom tőle. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.