Azt hiszem már többször leírtam itt, hogy az embereknek jót tenne ha megtanulnák elengedni a a dolgokat az életükben. Persze a dolog korántsem ilyen egyszerű. Mint általában az embereket, engem is azok a kérdések foglalkoztatnak és kényszerítenek valamilyen válasz megadására, amiket nem valami könnyen vagyok képes eldönteni. Ezek azok a kérdések amiket, ha az ember összegez és egy nagyobb időszakot nagyító alá vesz az életéből, akkor rendszerszerűen megjelennek. Mint a cérna, amire a gyöngyöket felfűzik, hogy összeálljon a nyaklánc. 

Az ember aki Európában - vagy legalábbis a szélén - nőtt fel, gyerekkorától azt hallja, hogy az életben meg kell küzdenie mindenért. Semmit sem adnak ingyen, minden rajtunk múlik. Ha nem küzdesz lemaradsz, elesel, baszhatod. Mintha kis katonák lennénk akiknek folyamatosan harcolni kell a Szent Háborúban, ami a misztikus és megfoghatatlan Boldogságért folyik. A magam részéről nagyon örültem neki, hogy eltörölték az általános hadkötelezettséget, mielőtt még be kellett vonulnom, úgyhogy ezt a harcot sem szeretném felvállalni azt hiszem. Legalább is mindig féltem azoktól az emberektől akik fogcsikorgatva akartak boldogok lenni. Különben is ha folyton azért harcol az ember, hogy jó legyen, szerintem nem fogja észrevenni amikor jó. Az egyik első dolog volt amit megtanultam, hogy az ember sosem veszi észre amikor boldog. Csak utólag látja, hogy az volt. Hülye egy szerkesztmény az ember, hogy így működik, de sajnos sokkal inkább érezzük valaminek a hiányát, mint a meglétét.

Ez volt a dolgok egyik fele. A másik az elengedés. Ennek a szemléletnek az emberek fejébe pumpálása később kezdődik meg. Általában akkor amikor az első sikertelenségek érik az életben. A segíteni szándékozó környezet ezzel a gondolattal próbálja segíteni: -Engedd el, nem lehet mindenhez ragaszkodni. Kultúrtörténetileg nincs ennek a szemléletnek nagy hagyománya nálunk (szemben a Közép- és Kelet-Ázsiából eredő vallási és filozófiai irányzatokkal, ahol ennek alapvető jelentősége van), de az elmúlt néhány évtized (neo)ezotériája a szélesebb körök számára is könnyen emészthető módon tálalja elénk a kemencemeleg életvezetési tanácsok ezen vonulatát is. Tény, hogy ez az álláspont - különösen az olyan lustább emberek számára, mint én - könnyebben elfogadható. Ugyanakkor folytonos elengedés sem vezet sehova. Nem hinném, hogy moziként kell megélni az embernek az életét. Szemlélődni jó és kell is, de a magam részéről nem tartom elképzelhetőnek, hogy tevőlegesen ne vegyen részt az ember az életében.

Az egész gondolatfolyamot azért kezdem el leírni, hogy a várakozásról írjak. A várakozás az az állapot amit egyszerűen nem tudok megszokni. Veszettül utálom. Mégis egész életemben olyan helyzetekbe keverem magam, vagy kever az élet, hogy várnom kell. Talán az a baj ezzel, hogy a tiszta helyzeteket szeretem. És amikor várni kell, akkor sosincs tiszta helyzet. Legalább egy elem még hiányzik. Ilyenkor várok, aztán megunom és borítom az asztalt. Szépen tovább sétál az ember és keres valamit amire nem kell várni. No de azt hiszem a várokozással kapcsolatos foszlányok összerendezése majd egy másik poszt lesz.

Addig is maradnak a kérdések. Válaszok talán nem is kellenek, csak a töprengés a fontos.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.